Petőfi Sándor költeményei

Én alkotóm! mindenható vagy: Hozd vissza a pillantatot, Midőn e hölgy a szerelemnek Első tüzére gyúladott; Midőn ajkán a vallomásnak Első, szent hangja reszkete, S ott én legyek, kit csókra hí föl Édes kedves tekintete! S mit adjak érte?... E husz éves Életnek vedd el…

Hej nekem hát vigasztalást mi sem ad? Bánatomban le kell innom magamat. Az irgalmát, ide avval a borral! A bú vagy én, de egyikünk belehal. Úgysem tetszik ez a világ énnekem; Sok már, amit életemben szenvedtem, Nagyon is sok e parányi életre! Annyi baj közt kinek volna még kedve?…

Befordúltam a konyhára, Rágyujtottam a pipára... Azaz rágyujtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy odabenn szép leány van. Tüzet rakott eszemadta, Lobogott is, amint rakta; Jaj de hát még…

Érik a gabona, Melegek a napok, Hétfőn virradóra Aratásba kapok. Érik szerelmem is, Mert forró a szivem; Légy te aratója, Édes egyetlenem! Pest, 1843. július-augusztus

Már ezt föl nem tettem rólad, Szív barátom! Te ugyan derék legény vagy, Amint látom. Oh, te szív, te szív, te csalfa, Háladatlan! Szólj: ki véde annyi baj közt Szakadatlan? Sorscsapási buzogányok Súlya ellen, Mondd, ki őrze? mondd, ki óva? Nemde mellem? Lám, e mellnek bizton…

A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született; Ikertestvérek voltak ők, Együtt bolygák az életet. Fa, mint most, akkor is virúlt. Árnyában sok megnyúgodott; De használt a költőnek is: Ágáról tört koldúsbotot. S ezek valának társai: Koldúsbot és a sorsharag; Elhagyja…