Petőfi Sándor költeményei

Vert az óra, Halnak a remények, Kik szívembe Hajnalfényt hintének; Szebb jövendő Tiszta hajnalfényét, Mely keblemnek Éjjelét üzé szét. Vert az óra! A szörnyű itélet: "Elszakadni Mindörökre tőled, Lány! szerelmem Nyájas tavaszában!" Zúga hozzám Rémes…

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! Leomlok, a világ kereng velem! E szenvedés, e szörnyü kín alatt Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? Nem, én nem hordom többé terhemet, Habár egy élet rajta függene, Válj lángszavakká, titkos érezet, Te szívem pokla, szívem édene. S ha…

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom Petrics, és e szű öröm-érzeteknek Tengerében leng, s feledem keservem,      Hogyha te zengesz. Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék Bőven én néked dalodért; de sorsom Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju…

Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: Nincs szivem. A haza s a lányka s barátnak adám. Ostfiasszonyfa, 1839. június 4.

Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,      Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,      S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. Ostfiasszonyfa, 1839. május 29.