Nos, fiúk, nem szólt a szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e hosszu
Méla bámulás?
H'sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán a
Régi jóbarát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek szála
Minket összefont,
Áll, amíg csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett tán
Jöttöm úgyebár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa táncot jár.
Köztem s közte folyton-folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk ám,
Aki lelke van!
Szembeszállok őkelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám, hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért...
Eh, de mit most okoskodni!
Csapjatok kezet;
Jóbarát markába csapni
Kedves élvezet.
S mely bennünket ily váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!
Pápa, 1843. április
